kezdőlap | galéria | térkép | letöltés | kapcsolat
HU | SK | EN | DE

A Bodrog-menti térség

legendák

Balogh Béni: A Ketel-patak helye

A sereg hosszan elnyúlva haladt az ismeretlen tájon. A harcosok nem siettek. Volt a nomád lovasoknak mit nézniük! Jobbra kisebb-nagyobb hegyek, tele sűrű, pompás, zöld erdővel. Balra hatalmas, végeérhetetlen síkság, amelyet két gyors vizű folyó fogott közre. Árpád úr, a törzsek vezérlő fejedelme, megállította lovát.

– Vitézek! Íme, kitárult előttetek Attila öröksége... Ugye, szép?

– Csudálatos! – mondották többen is.

– Nem jöttünk hát hiába. Itt mindene meglesz népeinknek – folytatta tovább a fejedelem. – Az erdőkben gyors lábú vadak, a folyamokban ezüstpikkelyes halak... és a füvek! Barmaink, lovaink bőséges legelőket találnak!

A vezérek példájára megállt a sereg is.

– Vajh miért álltunk meg? – kérdezték itt is, ott is.

– Árpád úr gyönyörködik Attila királyunk örökségében – szállt szájról szájra a hír. Egy virgonc lovas, alig tizenhat éves, ért vissza a sereghez, szinte kiáltva, hogy a kéklő hegyláncok egyikén földvárat talált... Még meleg volt a hamu, némely részén a tűz is parázslott. Nemrég mehettek el onnan. A sereg megállt, a szekerekről lekerültek a sátrak. S amikorra eljött a dél, már füstcsíkok szállongtak az ég felé a honfoglalók táborhelyei körül.

Árpád és a vének tanácsa úgy döntött, napokig itt maradnak. Meghajtják a közeli erdős dombokat, hogy újra legyen elég vadpecsenye. Holnap pedig a dombok alatt zúgó, gyors vizű folyót halásszák végig. Ebéd után pedig előkerültek a fakupák, hogy a tejből italokkal megtöltsék azokat. Bizony senki sem kérette magát, a sok pecsenye s más egyéb falatok után jólesett az ivás. Már erősen alkonyodott, midőn ama virgonc fiatal legény, ki ide-oda száguldott lovával, olyan hírrel jött, hogy a közeli folyó igen zavaros. Áradt. Szerinte abban halászni nem lehet, sőt rajta átgázolni is bajosan. A vének csak mosolyogtak ezen, hiszen a mögöttük hagyott nagy hegyeken túl, országnyi területeken kígyózó nagy folyamok vizén is átúsztattak már. Éppen ezen a keskeny folyón ne tudnának?

– Hiszen ez nem is folyó, inkább csak patak! – szólalt meg a középkorú Ketel vezér.

– Valóban nem széles, Ketel bátyám! – így a virgonc lovas. De úgy látom, mély és igen gyors!

– Értesz is te ehhez, gyerek! – legyintett Ketel.

– Nono, csak ne becsüljük le a gyermeket – szólott bölcsen Árpád, majd hozzátette: De mondok én egyet, kettő lesz belőle... Próbáljátok ki, vajon ki tud kettőtök közül hamarább és könnyebben átúsztatni rajta!

A vének – akik a fejedelem sátra körül üldögéltek – kissé furcsállták a dolgot.

– Fejedelmünk, Árpádunk, meggondoltad ezt? – szólott az egyik. – Hiszen ez a fiú még valóságos gyermek! Kár lenne neki a hullámokban pusztulnia.

– Hát értem nem lenne kár! – hetykélkedett Ketel.

– Vezér uram, immár élemedett ember vagy. Kenyered javát már megetted... De e gyermekre talán nagy jövő vár, még a hadvezérségig is elviheti – így szólt az egyik vén.

Árpád fejedelem összeráncolta homlokát, majd így szólott:

– Kérdezzük meg a gyermek atyját, ha ő beleegyezését adja, ám legyen!

Tar, a gyermek atyja, a vadászok főmestere, szívesen beleegyezett.

– Fiam nemcsak virgonc, hanem bátor gyerek is. Ráadásul kitűnő lovas! Nincs hát okom a félelemre. Én azonban nem kényszerítem. Ha neki kedve van e vitézi dologhoz, lelke rajta! Az ifjú lovas pedig kapva kapott az alkalmon.

Még nem volt vége az alkonyatnak, amikor a vezérek, élükön a fejedelemmel, a mai Bodrog partjára vágtattak. Árpád fejedelem bánta már, hogy ilyen dolgot talált ki. Ám kimondott szavát már vissza nem vonhatta. Ketelt s az ifjú Tart pedig egyformán szerette.

– Kezdődjön hát! – adta a parancsot.

A két lovas pedig a parthoz állt, majd a fejedelem intésére egyszerre ugrattak bele a zúgó folyóba. Az asszonynép nem mehetett oda, de hangos jajveszékelésük egészen idáig hallatszott.

– Mindketten odavesznek, jaj, jaj! – sikongatták itt is, ott is. – Még ilyet kitalálni!

A két ló pedig elszántan úszott a gyors habok között. Néha el-elsüllyedtek, olykor csupán a lovasok süvege látszott. De aztán újra kiemelkedtek, és haladtak tovább. Hamarosan vége lett a szürke alkonyatnak, s az este sötétje szállt a víz fölé.

– Fáklyákat gyújtani! – parancsolta Árpád.

Pár perc multával hatalmas, öles lángok világítottak a folyó jobb partján. De balra már nem terjedt át a fény. Eltűnt a két lovas. Talán mindörökre. Nem tudta bizonyosan senki, mi lesz a végük. Mégis remélték, hogy szerencsésen átjutnak. Azt, hogy ki ér át előbb, nem lehetett megállapítani, ezért azt ajánlotta, hogy ha csak lehet, még ma térjenek vissza a táborba.

– No, kölyök, élsz még, – kérdezte kiáltva a habok fölött prüszkölve úsztató Ketel.

– Élek, bátyám, de látom, te is?

– Mindjárt a parton leszek! – kiáltotta fölényesen Ketel.

– Én már ott is vagyok – hangzott a fiú felelete, majd valóban kikapaszkodott lova a partra.

– Ördög, pokol! Ki hiszi ezt el? – hörögte Ketel. – Még ma visszamegyünk, s aki előbb ér oda, az a győztes!

– Miként azt Árpád urunk mondta! – hörögte Ketel. – Még ma visszamegyünk, s aki elébb ér oda, az a győztes!

– Miként azt Árpád urunk mondta! De én már fordulok is – szólott boldogan a fiú, majd beleugratott a zúgó habokba.

Nemsokára Ketel is elérte a túlsó partot, s máris indult visszafelé. (Az, hogy becsapja a fiút, s a vízben visszaforduljon, eszébe sem jutott. Ketel ugyan rátarti ember volt, de szilárd, egyenes jellemét az egész sereg ismerte.)

A ló egy ideig lendülettel úszott, de amikor a folyó közepére ért, váratlanul nagyot prüszkölt, és ledobta gazdáját a hátáról... Hiába próbált az a sörényébe kapaszkodni... Az erős paripa addig rúgott, kapálódzott, amíg csak meg nem szabadult Keteltől.

– Átkozott jószág! Leszúrlak, ha kijutok innen! – hörögte elkeseredetten Ketel, majd nehéz fegyvereit egytől egyik a hullámokba dobta, hogy úszni tudjon.

Ezalatt az ifjú Tar a túlsó partra ért, ahol kitörő éljenzéssel fogadta a fáklyafénynél várakozó nép.

– Ketel bátyádat hol hagytad? – kérdezte Árpád az ifjút.

– A túlsó part előtt – felelte a fiatal legény.

– Bizonyára ott éjszakázik – mondta valaki.

Árpád nyugtalanul járt fel s alá a parton. Furcsállta a dolgot, hiszen jól ismerte Ketelt. Tudta, megkísérli a lehetetlent is. Igen bánta már, hogy ezt a könnyelmű játékot kitalálta.

– Legföljebb lemaradt – vigasztalta magát később. – El kell ismernie a fiú elsőbbségét.

Hamarosan azonban nem várt fordulat következett be. Ketel lova, gazdája nélkül, nagy nyihogással kapaszkodott ki a partra.

– Ketel a folyóba veszett! – kiáltott fel nagy fájdalommal a fejedelem.

Hamarosan híre ment a seregben a szomorú esetnek. S noha Ketel családtalan, magányos ember volt, mégis sajnálta mindenki. A fehér szakállú, hosszú ruhás, vén táltos hatalmas tüzeket gyújtottak, hogy engesztelő áldozatot mutassanak be az égnek. A délelőtt még nagy-nagy örömben úszó sereg fölött eluralkodott a bánat.

– Rossz jel – mondotta aggódva az egyik vén. – Nagy veszedelem előtt állunk.

Amikor már a leölt ló utolsó darabja is a tűz martalékává lett, igricek kerültek elő, akik dalba szedték Ketel vezér szomorú lovaglását a hullámokon. Bizony sokan sírtak. Még a férfiak közül is... Hanem amikor már a vezérek a halotti tort akarták elrendelni, a tábor külső őrei közül az egyik vitéz félájult, elázott embert vonszolt a nagy tűz mellé.

– A parton találtunk rá. Talán még él – szólott.

– Hiszen ez Ketel! – kiáltott fel boldogan valaki.

Hatalmas kavarodás támadt erre! Mindenki látni akarta. A lobogó fáklyák fényénél hamarosan bebizonyosodott, hogy az ájult ember csakugyan Ketel, aki ló nélkül, egyedül úszott át a zavaros, megáradt folyón. A táltosok és a belső szolgák azonnal gondozásba vették a vezért, s még nem volt éjfél, amikor magához is térítették.

– Hű Ketelem, derék vitézem! Hát vége a fürdésednek? – szólott nevetve, de nagyon boldogan a fejedelem.

– Igen, Árpád uram – válaszolt a vezér. – Gőgös voltam, a fiút lekicsinylettem. Pedig ő lett az első! Hét pompás jószágot ajándékozok neki. De gonosz lovam levetett hátáról, s ezért kényszerültem küszködni egyedül a habokkal. Ó, gonosz jószág, kardommal szúrlak le!

– Már megtették, kedves Ketelem! Az ő teste lett az égő áldozat, amelyet érted gyújtottunk!

– Köszönöm, fejedelmem!

– Én is bátorságodat! Lám, ilyen kis "patakok" vannak Attila nagy királyunk földjén! – szólott nevetve Árpád.

– Légyen hát e folyóvíz neve: Ketel patakja – mondotta az egyik vén.

– Ha Ketel is úgy akarja – felelt rá mosolyogva a fejedelem, majd később hozzátette: – És hogy bátorságodnak örök emléke legyen, a környéket a legközelebbi vízig mind-mind neked adom.

Így kapott nagy földet Ketel vezér... De a fiút is megjutalmazták, tizenkét pár lovat ajándékozott neki a fejedelem, Ketel pedig hetet! Azt a helyet pedig, ahol a folyón átjutott Ketel, Ketel-patak helyének, a vezér halála után Pataknak nevezték. Róla kapta később a helység nevét is. És mivel a folyó partján épült, melynek később vára is lett, a kiáradt folyóvíztől gyakran sáros lett, elnyerte a Sáros-Nagypatak, a bal parton jóval kisebb falu épült, az pedig Sáros-Kispatak nevet. Később a két névből keletkezett az immár napjainkban is használt Sárospatak...

A karcsai tempom tündérei

A Bodrogközben mindig is éltek tündérek, sárkányok, lidércek, ha más-más urat is szolgáltak. Volt, hogy a fagysárkányok lehelete dermesztette a vizeket, másszor a vörös tűz sárkányai égették ki a földet, szabadították el a futóhomokot. Volt dolguk hát a tündéreknek, több mint elég. Amíg a folyók a Tarbucka és Nagykopasz között kergetőzve, itt-ott összetalálkozva, szétválva, újra összeölelkezve szabadon kergetőztek, paradicsomi táj volt a Bodrogköz, örültek az emberek, a tündérek is. De amikor a folyók egyre több hordalékot hoztak magukkal, olyannyira, hogy saját medrükből is kiszorultak, máshol egyenesen csapdába kerültek, látták a tündérek, hogy itt nem sokat tehetnek. Csak az emberek segítségében bízhattak.

A tündérek olyan lények voltak, hogy napközben vízalatti palotájukban tartózkodtak, de mihelyt lement a nap, a habok színére emelkedtek, s hajnalig a szellőkkel szálltak, földön-égen által. Történt egyszer, hogy a sötétség szelleme a tündérkirálynőre szemet vetett, de az szerelmét megvetette, ezért a rút szellem megfenyegette. A királynő ezután soha többé nem hagyta el vízi várát, míg vagy száz év múlva költözésre szánta el magát. Leányaival szétbontatta hát a várat, s köveiből a szeretett embereknek a Karcsa partján templom emeltek. Végül a királynő két tündérrel az ezüst harangot felrakni készen szállt a tó fölött, amikor a harang megkondult, s ijedtükben a tündérek a tóba ejtették. Ott van a harang a mélyben a toronnyal együtt, egy tündér őrzi azóta is, hogy minden száz év elteltével a harangot félreverje, a tündérek emlékére.

A torony nélküli fazsindelyes református templom ma is ott áll a Karcsa partján, Karcsa településen. Keletkezése a 11. század végére, a 12. század elejére tehető, már ami a szentélyt alkotó rotundát illeti. A templom hajója a tatárjárás után épülhetett, így alkot a két templom egyet. A szentély síkboltozata 1767-ben készült. A templom belső kőfaragásai olasz-francia hatásokat tükröznek, amelyek a johannita renddel is kapcsolatba hozhatók. A legérdekesebb szimbólum azonban az a tollaskígyó-ábrázolás, ami eddig kizárólag Közép-Amerikában fordult elő – de erről nem szól karcsai legenda.

A Bodrogköz legértékesebb műemléke, egész évben látogatható. S hogy a Bodrogköz lápos, morotvák szabdalta, holtágak uralta területén miként is épülhetett kőtemplom? Mese kell, hogy elhiggyük: oda, ahol még kétszáz évvel ezelőtt is alig lehetett közlekedni, kilencszáz éve hatalmas köveket szállítson az ember, és templomot emeljen.

A lápi tündér és az agárdi úrfi szerelme

A tündérek vagy elhagytak bennünket, vagy nem. Van az úgy, hogy ma is láthatjuk őket. Az agárdi semlyékek között él egy tündér. Csodálatos szépségénél csak a jósága nagyobb. Néha, alkonyattájt maga köré gyűjti az ég madarait, s együtt énekel velük. Aki ilyenkor meghallja a hangját, többé nem szabadulhat tőle. Követni akarja, ha törik, ha szakad. De a tündér lába oly könnyedén lépdel vízililiomról vízililiomra, hogy emberi lépéssel nyomába nem érhet senki. Aki hát meghallja az énekszót, a halálba siet, ha a tündér nyomába ered.

Így járt az agárdi uraság fia is, aki régen szerelmes volt már a tündérleányba. Követni azonban soha meg nem próbálta. Csak hallgatta, hallgatta, s nézte a lápot ábrándos szemével. Addig aztán, míg egy javasasszony azt nem tanácsolta neki: olyan hófehér paripára üljön, akit soha nem lovagoltak, s ha a szükség úgy hozza, repülni is tud. No a legény végigkutatta a környéket, de ilyen csodálatos ló nyomára sehol sem akadt. Aztán hírül vette, hogy a leleszi fehér barátok ménesében legel egy hófehér haramadfű csikó, de annak még a patája is fehér, zöldes szeme pedig messzire világít a sötétben. Hatalmas sörénye majd a földet sepri, ha pedig vágtába ugrat, szinte repülni kezd. Igen ám, de a barátok igen nagy árat kérnek a lóért. Az uraság egész birtokát. A szerelmes ifjú azonban nem ismer lehetetlent. Így aztán megszületik az alku. A boldog ifjú megereszkedett kantárral vágtat be a lápok, nádasok, semlyékek végtelen világába. Lova sörényéből csakugyan szárnyak nőnek, s oly könnyedén ugrat virágról virágra, mint maga a tündérleány, ki már epekedve várja. Amint találkoznak, forró szerelmes csókkal kelnek egybe, aztán leereszkednek a zöldes fényű víz alatti birodalomba, s boldogan élnek míg a világ, s két nap...

A leleszi premontrei levéltárban valóban őriznek egy 16. századi szerződést, amelyben Agárdy Lajos a prépostságnak adja minden birtokát, cserébe egy lóért...

Vissi Gyuláné: Tündérmese a (szegi) Várhegyről

Hol volt, hol nem volt, Zemplén vármegye csodálatos hegyláncának egyik kissé különálló meredek hegyének tetején tornyokkal díszített mesebeli tündérvár állott. Úgy beszélték a faluban, hogy lakói jókedvű, pajkos, játékos tündérek voltak.

A tokaji hegy tetején is állott egy mesebeli palota, melynek tündérlakói igen jó barátságban voltak a Várhegy lakóival. Sokat játszottak, beszélgettek egymással. Egyik szép nyári napon, sziporkázó napfényben a két vár lakói labdáztak egymással. Egy-egy labdadobás közben jókedvűen kacarásztak, beszélgettek. Ők is élvezték a táj szépségét, nyugalmát. Látták a hegyoldalak gazdag szőlőfürtjeit, a kalászérlelő gabonatáblákat, az ezüstös csíkban folydogáló Bodrogot, a környező falvak szorgalmas, gondos népének munkáját, a Bodrogon túl legelésző csordákat. A bámészkodásban egy ügyetlen tündér a Tiszába ejtette a labdát. Uram Isten! Ebben a pillanatban a Várhegyen lévő várat elnyelte a hegy. Teljesen elsüllyedt.

Ezt a kis történetet biztosan azért mesélték az öregek és szállt szájról szájra, mert a várból falmaradvány, kőtörmelék nincs. Helyét régen benőtte a fű. Az itt lakókat ma is izgatja a vár igazi története. A monda alapján fel tudom idézni, milyen szép lehetett. Ha szememet behunyom, előttem áll a mesebeli tündérvár.

Vissi Gyuláné: Monda a (szegi) Várhegy kincséről

A Várhegy tetején csodálatos vár állott. Első tulajdonosa a Szeghy-család volt.

A későbbiekben is tulajdonosai gazdag emberek voltak. A vár alatti pincében tartották kincseiket. Ha valaki benézett, csodálatos arany, ezüst, drágakővel díszített szebbnél-szebb kincseket láthatott. Féltve őrizték is, hét lakat alatt tartották.

Történt egyszer, hogy a vár a kincsekkel együtt elsüllyedt. Sokáig foglalkoztatta az itt élőket az elsüllyedt kincs A Várhegy oldalán sötét éjszakákon gyakorta láttak fellobbanó tüzeket. Ilyenkor összegyűltek a férfiak és arra a következtetésre jutottak, hogy a kincs azon a helyen van elásva.

Történt egyszer, hogy a falu népe összebeszélt és felszerelkezett ásóval, kapával, csákánnyal és elindultak megkeresni a kincset. Már jól előrehaladtak, mikor egy pinceszerű üreget találtak. Benne megsárgult pergamen írás, mely egy üvegpalackba volt elrejtve. Írástudó emberhez vitték, lévén az franciául írva. Megállapították, hogy ezer évvel ezelőtt írták.

Az volt benne, hogy a hegy belseje töménytelen kincset rejt magában, leírta a bejárati vasajtó helyét is. A kincshez vezető ajtót már nem találták meg, mert az a diófa régen elszáradt az idők folyamán, ahol a levél szerint a bejárat volt. Ne próbálja azt senki kinyitni, mert a hegy belsejében tengerszem van. Ha az ajtót valaki kinyitja, akkor elönti a környéket a víz. Később egy pásztorfiú ráakadt a vasajtóra, kinyitotta, s abból rettenetes gázok tódultak ki, hogy majdnem megfulladt tőle. Ekkor a vasajtó irtózatos dübörgéssel csapódott be. Azóta senki sem mert a kincs után kutatni.

Azt is beszélték a régi öregek, hogy a sárospataki és a tokaji várral alagút kötötte össze. A Rákóczi-szabadságharc idején a titokzatos üzeneteket a várkapitányok az alagúton tudták egymáshoz eljuttatni. Sokan találtak alagúthoz hasonló üregeket a földben, váltig állították, hogy a várhoz vezettek.

Vissi Gyuláné: A Kakas-hegy eredete

Bárki utazik vonattal vagy autóval Bodrogkisfaludra, nem kerülheti el a figyelmét a mészkőbánya. A félbevágott hegy fehér fala messzire világít, s messzire nyúlik vissza története is: a török időkbe. Nagymamák mesélték unokáiknak, azok az ő fiaiknak, s így maradt fenn évszázadok elmúltával.

Történt egyszer... 1647-ben, hogy Hasszán, temesvári pasa serege felkerekedett, s a magyar végvárak bevételére indult. A félkörívben elhelyezkedő védelmi vonal egyik pontja, Tokaj vára, a sárga félhold uralma alá került. Ismerte a nép már a törököt, akár a rossz pénzt. Amerre járt, sírás, pusztulás követte. Amit nem ehetett meg, nem rabolhatta el, azt felégette, lerombolta.

A kisfaludiak sem várták tétován a portyázó sereget. Összeszedték az élelmet, ruhát, háziállatokat, s a közeli hegyekbe menekültek, a rejtekadó erdő ölébe. Így a törökök csak az üres falut találták, s bosszúból mindent felgyújtottak. A piros lángnyelvek magasan vörösre festették az eget, s mindent felfaltak, amit a dolgos parasztkezek létrehoztak. A falubeliek a hegyekben a könnyeiket nyelve, s bosszút esküdve nézték otthonuk pusztulását, nem sejtve, hogy a szörnyűségek még nem értek véget. Mert a törökök nem elégedtek meg ennyivel. Meglapultak az éjszaka és várták, hogy az emberek előbújjanak.

Az áruló jel nemsokára, hajnalhasadtakor érkezett. Amint a Nap első álmos sugarai megjelentek az égen, harsogó kakaskukorékolás hallatszott a hegyek felől. A törököket sem ejtették a fejükre. Ahol kakas van, ott ember is van. Elindultak a kukorékolás irányába. Alig tudtak elmenekülni a falubeliek, ám az erdő minden zegét-zugát ismerve sikerült egérutat nyerniük. A veszély elmúltával visszatértek a faluba, szorgalmas munkával mindent újjáépítettek.

A hegylánc azóta is őrzi nevében a történelmi eseményt. Kakas-hegynek hívják, nemcsak a XVII. században, hanem a XX. század emberének is megélhetést ad, hiszen itt található Közép-Európa egyik zeolitbányája.

Vissi Gyuláné: Tehéntánc – monda egy dűlőnévről

Van egy dűlő Bodrogkisfalud határában, emberemlékezet óta szőlőt művelnek rajta.

Napkeltétől napnyugtáig szórja rá érlelő sugarait, de bizony ő is elcsodálkozott egy szép meleg őszi délelőttön, amint letekintett a szőlőkertben. Mert amit ott látott...

Hegyalján vígan folyt a szüret, a vödrök gyorsan teltek a mézédes fürtökkel, a szedők énekeltek, vidám anekdotákat meséltek egymásnak. A puttonyokba összegyűjtött gyümölcsöt a sorok végén lévő kádakba öntötték. (Abban az időben még taposták a szőlőfürtöket és nem darálták.) A kádakat ott is hagyták, ha nem telt meg aznap. Így történt ez most is, ezen a délutánon. A munkát befejezték, a szedők, puttonyosok hazamentek, a szekér a káddal ott maradt, őrizve Hegyalja kincsét.

Meleg éjszaka volt. Az edényekben a szőlő leve forrásnak indult, s reggelre csípős murci lett belőle. Ezen a hajnalon néhány tehén elkóborolt a csordából, s a szőlőhegyek felé vette útját. A hosszú kirándulás után örömmel bukkantak az útszéli fadézsára, amely félig volt valami ínycsiklandozó folyadékkal. A tehenek ökör módjára jót húztak belőle, s mire kiértek a szüretelők... az állatok úgy dülöngéltek, ugráltak, táncoltak az úton, a sorok között, hogy mindenki azt hitte, káprázik a szeme. Alig tudták a megvadult, nekividámodott állatokat hazavezetni. Hogy hogyan történhetett ez? A hegyaljai emberek jól tudják, a murci már jó adag alkoholt tartalmaz, s a tehenek, mi tagadás, jól berúgtak tőle.

Azóta azt a dűlőt "tehéntáncnak" hívják, neve örökre megőrzi ennek a tréfás történetnek az emlékét.

impresszum  |  adatvédelem  |  admin
Valid XHTML 1.0 Strict  |  készítette  HonlapSzalon