kezdőlap | galéria | térkép | letöltés | kapcsolat
HU | SK | EN | DE

A Bodrog-menti térség

mesterségek

Halászat, horgászat

bodrogi halászat, pákászat

A Bodrogon nagy múltra tekint vissza a halfogás. A horgászatot nem csak a folyókon, hanem ereken, tavakon holtágakon is művelik. A bodrogközi vízivilág évszázadokon keresztül sok halász és más vízi foglalkozást űző embernek nyújtott megélhetést. A varsa, emelő, tapogató, kaparó, pendelyháló, kutyagató és más, régen használt szerszám kisebb változtatásokkal ma is ismert és használt. Főleg a rekesztő és emelő halászati mód terjedt el. Rekesztés: áradás után a mederbe visszahúzódó vizet a hajlatoknál vesszőből font kerítéseken engedték át, aminek szabadon hagyott kapujában emelőhálóval ejtették el a halat. A bodrogközi tavak télen befagytak, ilyenkor a halászok léket vágtak és gyalommal (nagy kerítőhálóval) halásztak. A hegyaljai borfalvak és -városok lakói is foglalkoztak halászattal. A friss és szárított halat a környező piac- és vásárhelyeken, pl. a sárospataki halpiacon értékesítették.

Csíkászat, pákászat

A csíkászat ősi bodrogközi foglalkozás, "réti" halászat, ami egykor igen elterjedt és eredményes volt. A csíkászatra vonatkozó ismereteket Herman Ottó részletesen leírta. A csíkász valójában a halász egy fajtája, aki elsősorban varsával dolgozik. A varsa egy egyenlő szárú háromszög alapú lékben kerül lesüllyesztésre a vízfolyással szemben, a varsát pedig három pálcával rögzítik, amibe beleúszik a hal, de kijönni már nem tud belőle. Télen is csíkásztak, a folyó jegén. A csíkot a csíkkupecek szállították Sárospatakra és Sátoraljaújhelybe, és Hegyalja más településeire, de Kisvárdára is vitték. A csík sütve-főzve kitűnő étel volt. "Eleven, mint a csík" – szól a mondás. A folyószabályozásokkal és lecsapolásokkal megszűnt a csíkok élettere, így eltűntek a csíkászok is. A pákászkodás kutatást, keresést jelent, és míg a csíkász inkább a településeken lakott, a pákász a folyók közötti lápok, mocsarak és vadvizek világában élt, és kitűnő kalauz volt a vízi rengetegben. A Bodrogközben ma is előfordul valamennyi hazai csíkfaj, de törvény védi őket.

Madarászat, vadászat

A Bodrogköz és Tokaj-Hegyalja erdei, rétjei, vizes élőhelyei vadakban, vízi szárnyasokban még ma is gazdag helyek. Akár csak gyönyörködni, akár zsákmányolni akar az ember, bizonyosan számtalan állathoz lesz szerencséje, ha kellő tisztelettel közelíti meg életterüket. A madarászat elsősorban a Bodrogközben volt elterjedt, ahol a sok ezer vízimadár terített asztalt kínált az ott élőknek, hisz csónakról is könnyen ki lehetett szedni a tojásokat, fiókákat a fészkekből A halászó, legeltető emberek szívesen fogyasztották a vadliba, vadkacsa, szárcsa tojását, nyersen, vagy sütve. A vízimadarakra vadásztak is, a vízben várva, hogy fészkükbe térjenek meg. Ilyenkor a vadász kivájt tököt húzott a fejére, amibe először lyukakat vágott, hogy azokon kilásson, hisz a madár nem ijedt meg a vízen úszkáló töktől. A bodrogközi embereket a rendszeres árvizek is különleges zsákmányhoz segítették, amikor a kisállatok – rókák, nyulak, és egyebek – egy-egy szigetre szorultak. Télen a hóban követték a nyomukat, amiben kutyák is segíthettek. A halászok ellensége, a vidra sok kárt okozott valamikor, ezért vadásztak rá, általában varsába tett csalihallal, amiből az állat nem tudott kijönni. Valaha még a farkas is sok baj okozója volt, amiről a Farkashomok, Farkassziget, Farkasverem elnevezésű helyek tanúskodnak. Manapság is dívik a vadászat mind a Bodrogköz, mind Hegyalja területén, sörétes vagy golyós puskával. Nagyvadak – őz, szarvas, vaddisznó – nagyobb számban inkább Hegyalján fordul elő, a sűrű erdőségekben, míg a nyíltabb sík terepen a gyakori szárnyasok és kisállatok, pl. mezei nyúl lőhetők.

Állattenyésztés

A Bodrogköz ősi ártéri gazdálkodásának legtöbb jövedelmet hozó ágazata az állattenyésztés – ezen belül a szarvasmarha- és juhtenyésztés – volt. Ebben a hagyományos tevékenységben meghatározó volt a vízjárta rétek és legelők jelentősége, mint az állattenyésztés természetes takarmánybázisai. A rideg, egész évben a szabad ég alatt nevelt állatok évszázados vándoroltatását a természeti jelenségekhez való alkalmazkodás szükséglete alakította ki. A tavasszal, kora nyáron és ősszel elöntött területekről az állatokat a zempléni-hegység völgyeiben és intramontán kismedencéiben legeltették. A Hegyköz állatállománya számára pedig a Bodrogköz legelői szolgáltak nyári szállásul, tavasztól késő őszig. A 18. században a rideg állattartással párhuzamosan a szénabegyűjtésre és takarmánytermelésre alapozott istállózó állattartás is elterjedt. "Míg a Bodrog és a Tisza szabályozását meg nem kezdték, … a bodrogközi nép úszott a jólétben: az állattenyésztésből nemcsak megélt, de meg is gazdagodott" (Ballagi Géza, 1895). A Bodrogközben leginkább szarvasmarhát tartottak, ami alkalmas volt igavonásra, húsállatnak és tejadónak is. A kiterjedt mocsári tölgyesekben emellett jó hely kínálkozott a mocsári sertéstenyésztésre, makkoltatásra. A terület kiválóan alkalmas kecsketartásra is, bár gondozásuk munkaigényes. A kecsketej hatékonyan alkalmazható betegség-megelőzésre, -kezelésre. A hagyományos magyar állatfajták, a szürkemarha és a mangalica tartása gazdaságos tevékenységgé válhat.

Földművelés

szénégetés a Zemplénben

A Bodrogköz ősi ártéri gazdálkodása a geográfiai alapokhoz és a közgazdasági feltételekhez (pl. a hegyaljai fogyasztópiac igényeihez) alkalmazkodó, racionális környezetgazdálkodás volt. A szántóföldek az árterekből kiemelkedő területeken alakultak ki. A szántókat két- és háromnyomásos rendszerben művelték, és az évenkénti pihentetéssel trágya nélkül is jó termést adott a föld. A megtermelt növények leginkább az önellátást szolgálták, de egyre jobban igényelte azt Hegyalja lakossága is. A gabonát – búza, rozs, árpa, zab – a szárazmalmokban, a vízi- és hajómalmokban őrölték. Hüvelyesek, kender és len, dohány, dinnye, valamint gyümölcs is megtermett. A 19. századtól – az integrált környezet-átalakító munkák hatására – a Bodrogköz gazdasági struktúrája fokozatosan átalakult: a szántó- és kertkultúra a mentesített árterekre is kiterjedt, ahol néhány évi jó termés után a hozamok egyre romlottak. Ez a váltás nem felelt meg a kistáj agroökológiai feltételrendszerének, így a vidék értéktermelő és népességeltartó képessége jelentősen romlott.

Erdőhasznosítás

Valamikor a térség erdőségeit az itt élő nép sokféleképpen hasznosította. Az erdő adott téli menedéket a gazdag állatállománynak, továbbá biztosította a lakosság épület-, szerszám- és tűzifa-szükségleteit. Az erdő fája adta a közlekedési eszközök (szekerek, csónakok) anyagát, s ebből készültek a hidak, malmok is. A tokaji bor különleges minősége nem lenne elérhető a zempléni tölgyfából készült hordók nélkül, de innen származtak a szőlőkarók is. A faszén-égetés is sok fát igényelt. A fűzfavesszőből halászati eszközöket, kosarakat és kasokat készítettek. A 13. századtól kezdve folyamatosan zajlott az erdők irtása, ahogy a lakosságszám növekedésével megnőttek az igények is.

Nádgazdálkodás

A nádasok természetvédelmi jelentősége figyelemreméltó, hiszen értékes gerinces és gerinctelen élőlények élettere, vízimadarak költőhelye, de jól hasznosítható a nádas szűrőfunciója is. Emellett a nádasok gazdasági haszna is jelentős lehet, mivel művelésük jobbára csak a nád aratásából áll. A nádat télen aratják, mivel jég hátáról a legkönnyebb a megközelítése, másrészt az ember ekkor zavarja a legkevésbé az élővilágot. Aratás után a nádat kévébe kötik, máglyába rakják, régen szánkón szállították a faluba. A legjobb minőségű nádat tetőfedésre használják, de egykor a csűrök, pajták, ólak tetejét is ezzel fedték, kerítésnek, méhkasnak, baromfi-ólnak is alkalmazták. Készülhet belőle nádszövet, - lemez, -panelek, valamint egyéb eszközök: nádsíp, nádihegedű, nyílvessző és sokféle játék. A rosszabb minőségű nád energianyerésre vagy gomba-táptalajként kitűnően használható. Manapság a nád – környezetvédelmi funkciója, gazdaságos művelése, káros anyagoktól való mentessége révén – nagyobb figyelmet érdemelne. Hasonlóan sokrétűen felhasználható anyag a gyékény, ami valaha szintén sokaknak nyújtott megélhetést. Kalap, táska, demizsonborítás, dísztárgyak ma is készül belőle, a természetbarátok örömére.

Méhészet

Az ezervirágú láp a méheknek is kiváló otthont nyújtott. A koratavasszal virágzó barkák tömkelege nyitotta a sort és őszig folyamatosan adódott a méhek számára terített asztal. A Hegyalja gyümölcsösei, rétjei, szőlőskertjei is ontották a virágot, de korántsem olyan nagy kiterjedésben, mint a Bodrogköz lapálya. Száz éve még a legtöbb falusi portán volt méhkas. A legjobb mézadó helyek elnevezése ma is megvan: Méhész-sziget, Belénes méhese, stb. Méhészkedés céljára egy olyan kerek dombot kerestek, ami árvíz idején is kimagaslott, mégis szélvédett volt. A méhest erős cölöpök közé erősített vesszőfonatból és lécekből készítették, náddal fedték. A régi réti méhészek állandó felügyelet alatt tartották a méhest, maguknak is eszkábáltak egy kunyhót, és előfordult, hogy egész nyáron haza sem mentek. A méhek gyakran odvas fűzfákba rejtették a mézet, azt dézsmálták az emberek, ha megtalálták, vagy a háztetők nádfedelébe raktak mézet, amit pedig a gyerekek kutattak nagy szorgalommal. Az utakról ma is látni a térségben itt-ott méheseket, most is megbecsült tudomány a méhészet. Ma már kevesen foglalkoznak vele, pedig a jó méz értékes áru, igazi kincs, jelentős szerepet játszhatna a gyógyászatban, különösen a légúti megbetegedések, allergiák kezelésében.

Szőlőművelés, bortermelés

szüret Hegyalján

Tokaj-Hegyalja a legjobb magyar fehérbort adó borvidék, mi több, része a Világörökségnek, az itt kialakult ezeréves kultúra jelentősége révén. Itt már a kelták is szőlőt műveltek, a honfoglaló magyarok pedig – akik maguk is ismerték a szőlőművelést – virágzó szőlőkultúrát találtak a tájon. A szőlőművelés, bortermelés tudománya ezen a vidéken apáról fiúra szállt hosszú időn keresztül. A borvidék megőrzését szolgálta az a királyi rendelet, ami 1737-ben a világon elsőként alakított ki zárt borvidéket, írásban rögzítve a tokaji bor minőségét garantáló legfontosabb szabályokat, amelyek többé-kevésbé máig érvényben maradtak. A borkészítés folyamata két nagy szakmai folyamatra osztható: a szőlő megművelésére és a bor előállítására, érlelésére. Ez a kétféle tevékenység egész évre szóló elfoglaltságot jelent, így elképzelhető, mennyire emberpróbáló feladat kistermelőként a szőlőtől a piacig egyengetni a bor útját. S ha ez nem is okozna problémát, van még miért aggódni...

Hagyományosan, a szőlőben elvégzendő első tavaszi munka a nyitás, amikor a téli fagytól védő földréteget lehúzzák a tőkékről, "a napra nyitják a rügyek szemeit". Ezt követi a metszés, ami fontos termésszabályozó szakmunka, majd elvégzik a szaporítást szolgáló ültetést és homlítást. A karózást is gyakorlott személy végzi, miközben a segédek összegyűjtik a venyigét és szétszórják a trágyát. A legnehezebb munka a kapálás, amit ezen a vidéken háromszor is el kell végezni, a második kapálásnál egyben elvégzik a kötözést. A szüret a munka mellett az ünneplés ideje is, ami Simon-Júda napján, október 28-án kezdődik és kb. 5 hétig tart A szőlőt tapossák vagy sajtolják, az aszút viszont csak manapság szűnnek meg taposni, korábban taposó-zsákba tették és így taposták ki belőle az értékes anyagokat, hogy közben a magok se sérüljenek. A szüret után újra befedték a tőkéket, ezzel a kinti munkálatok befejeződtek. A tokaj-hegyaljai borospincéket a hegyek vulkáni tufa talajába vájták, míg lösztalajon boltívvel bélelték. A jó pincék belső falát vastagon borítja a szürke nemespenész, amit a bor kipárolgása tart életben, cserébe az biztosítja a levegő állandó páratartalmát. A hordókba került újborokkal való munka a hagyomány szerint Gyertyaszentelő Nagyboldogasszony napján (febr. 2.) kezdődik. Ekkor fejtették le a borokat, majd a hordó alján maradt seprűt elvitték pálinkának kifőzni. A második fejtést júniusban, a szőlő virágzásakor végzik. Mindeközben fontos művelet a töltögetés a hordók színültig tartására, a kénezés a bor tisztaságának biztosítására, és nem maradhat el a hordók tisztítása, kezelése sem.

Hordókészítés

A bor minőségére nagy hatással van az érlelésére használt a hordó. Hegyalján a gönci és a szerednyei hordótípusok alakultak ki, és váltak sajátos mértékegységgé, ill. egyedi funkciójú tárolóeszközzé. A gönci hordó nevét Gönc településéről kapta, ugyanis a zempléni erdők szélén fekvő falu valamikor a kádármesterség központja volt. A gönci hordó mérete 65 x 65 x 54 cm, űrtartalma 136,6 liter. Ez lett az aszókészítés mértékegysége, a puttony mellett. Az aszú- és szamorodni borokat, hacsak lehet, új tölgyfahordóban érlelik, legalább két évig. A szerednyei hordó a mai Ukrajna területén fekvő településről kapta a nevét, ami Gönchöz hasonlóan fakitermeléséről és kádárairól volt híres. Ez a hordófajta kb. 225 literes. A borvidéken napjainkban a legtöbb hordót Erdőbényén állítják elő. A Zempléni-hegység mélyén fekvő "kádárfaluban" olyan fontosnak tartják a kádármesterséget és hagyományainak megőrzését, hogy a mesterek még a 700-éves kádártáncot is felelevenítették, amit jeles alkalmakkor szoktak előadni. A zempléni erdők tölgyfáiból olyan kiváló minőségű hordók készülnek, amelyek Európa borászatai mellett a tengerentúlon is keresettek.

Kőfaragás, kővágás

A vulkáni eredetű zempléni hegyek kőzeteit az évszázadok során sokféle célra felhasználták, az egykori kőbányák, kőfejtők sok helyen láthatók. A kőfaragás egyik elterjedt ágazata az építészethez kapcsolódott, a templomok, várak, kastélyok alapanyaga a kő, ami kitermelése után hozzáértő kőfaragókat igényelt. A gyakorlott mesterek megbecsült személyek voltak, akik az év alkalmas felében csapatostól jártak egyik építkezésről a másikra, akár több országot átfogó körzetben A kőfaragás másik nagy ágazata a malomkő-vágás. A Sárospatak melletti Megyer-hegy kőbányájának művelését románkori faragványok tanúsítják. Patakon a 15. századtól bányászták a malomkövet, a 17. században már 16 kőbányászt írtak össze; az itt dolgozó bányászok saját maguknak kis fülkéket vájtak a bánya falába, azokban laktak. A 18. századra üzemszerű bányaművelés alakult ki. A jó minőségű sárospataki malomkő hírnevéhez az is hozzájárult, hogy vízi úton - a Bodrogon és a Tiszán - a szekerezésnél könnyebben és olcsóbban szállíthatták messze földre. Egy malomkő kivágása az itteni kőbányásznak 6-9 napjába telt, így évi termelése körülbelül 40 malomkőre tehető. A Megyer-hegyi bánya 1870 tájáig működött, mivel azidőtájt áttértek a francia módszerű, kisebb darabokból cementtel összeragasztott malomkövek használatára, ami fölöslegessé tette az egy tömbből hasított malomköveket.

Kerámiakészítés

korongozás

A vidék agyagát régóta hasznosítja az itteni nép: kerámiatárgyakat készítenek belőle. Sárospatakon már a kora középkorban honos volt a mesterség, de az ekkor készített mázatlan kerámiák még nem rendelkeztek sajátos helyi jelleggel. Az itteni fazekasok már 1572-ben céhbe szerveződtek, rögtön azután, hogy Sárospatak városi rangot kapott. A 16. század második felében jelent meg a törökös kerámia. Ebből a korszakból alig 5 tárgyat sikerült rekonstruálni, a stílusnak folytatása nincs, valószínűleg a habánok megjelenése szakította félbe. I. Rákóczi György a 17. század első felében újkeresztény habánokat hívott letelepedésre – köztük egy fazekast, négy segéddel –, elsősorban azért, hogy családja számára színvonalas termékeket készíttessen. Ónmázas edényeikből kevés maradt hátra, rövid ideig tartózkodtak itt (1645-tól az 1670-es évekig), de hatásuk sokáig érződött. Habán hatás mutatkozik a bokályok, a bordázott tányérok, a csipkézett lapos tálak formájában, a dekorációban ez a fehér alapszín, a virágelemek alkalmazása, vagy az ecsettel való festés kombinálása az írókázással. A 17. és 19. század között a kerámiaedények egyre inkább elterjedtek a kisnemesek és a városi polgárok körében, majd 1850-től a parasztság számára is hozzáférhetővé váltak. Közben persze változott a termékek minősége, dekorációja, gyártási módja is. A paraszti stílusnál a fehér alapszín mellett megjelent a fekete, a díszítmények színe az alapszíntől függően fehér, fekete, zöld, vörös, okker, szürke volt. A pataki fazekasság vásárkörzete kiterjedt volt, területe a Miskolc-Ónod vonalig, keleten Nagykárolyig húzódott, és az egész Bodrogközt magába foglalta. A Borogközben a fekete színű kerámiát kedvelték. Kizárólag sárospataki jellegzetesség, hogy a másutt is alkalmazott domború agyagdíszítést nemcsak egyszínű, többnyire zöldmázas edényeken alkalmazták, hanem világos alapú, többszínű edényeken is. 1723-ban a pataki fazekasok újjászervezték céhüket, tagságuk egyre nőtt: 1840-ben 36 mestert tartottak számon, ezután még 1878-ig működött a céh. A köztudatban "pataki kerámia"-ként fennmaradt díszítőstílus az utolsó nagy korszak sajátja: feketés-sötétbarna, vörös földfestékre festett tarka gyöngyvirág-, tulipán-, rózsamotívum. A 19. században néhány fazekas felhagyott az edénykészítéssel és kályhakészítésre specializálódott. Hagyományos kerámiát jelenleg is készítenek Sárospatakon és környékén, korongozó népi iparművészek, akik a hagyományos formákat egyedi motívumokkal és a mai kor praktikumával kombinálják. A helyi kerámiamanufaktúra termékei, kézi és gépi műveleteket vegyesen alkalmazva, többféle stílusban készülnek.

Szövés, hímzés

A Bodrogközben a vászonszőtteseknek jellegzetes lokális stílusa alakult ki, köszönhetően annak, hogy a vidék természetföldrajzi viszonyai, közlekedési elzártsága miatt egészen a 20. századig erősen archaikus jellegű népi kultúrát őrzött meg. A kistáj természeti adottságai kedveztek a kendertermesztésnek, az áztatáshoz pedig megfelelő mennyiségű víz állt rendelkezésre. Ezen a vidéken ment át a kender az áztatástól a fonásig a legtöbb műveleten, így igazán jó minőségű vásznakat állítottak elő. A szőttes textilkultúrának nagy jelentősége volt a népéletben, "születéstől a koporsóbatételig mindden családi eseményre különleges kendőt szőttek" (Gönyei Sándor, 1941). A szőttesmintával vagy különleges hímzéssel díszített kendők ajándékfunkciót is betöltöttek a legkülönfélébb szituációkban: lakodalomkor kapott belőle a plébános, a vőfély, a szakácsnők és mások is, de hasonló ajándékozás zajlott temetések alkalmával is. A bodrogközi szőttesek anyaga pamuttal kevert kender volt, később egyre inkább tiszta pamutvászon. A legkorábbi szőtteseket egyszerű geometrikus minták, csillagok, páros madarak díszítették. Később nagyobb léptékű naturális elemeket alkalmaztak: nagyrózsás, tyúkos, galambos, cserebogaras, lepkés díszítéseket. A szélesebb mintasorokat keskeny mintacsíkokkal választották el, a legkedveltebbek a lecskés, kisfás, rozmaringos, cakkos, farkasfogas minta volt. A textileket gyakran rojtozással díszítették, ennek is sok variációja alakult ki. Az értékesebb, ünnepi textíliákat hímzéssel díszítették. A legrégebbi hímzések az egyházi textíliákon őriződtek meg, hiszen azokat akár évszázadokon keresztül használják. A hímzés, különösen az előkelő úrihímzés inkább Hegyalján volt népszerű, elterjedése a reformációhoz köthető. Nagyszámú gyűjteményt őriz a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei múzeuma, ahol jól nyomon követhető az úrihímzés fejlődése, és kiemelkedő értékű hímzésanyag maradt meg a bodrogkeresztúri református templomban is. Az úrihímzés népszerűsége újjáéledt, ma is többen foglalkoznak vele Tokaj-Hegyalján, főleg Sárospatakon és Tállyán, néhányan a népművészet mesterei címet is elérték művészetükkel.

forrás:
Frisnyák Sándor: A Bodrogköz történeti földrajza;
Viga Gyula: A bodrogközi táj kiélésének formái;
Boros László – Tuba Zoltán: A bodrogközi halászat történetisége, módozatai és sajátosságai;
Balassa Iván: Lápok, falvak, emberek;
Vizes élőhelyek kezelési az ártéri tájgazdálkodásban, Bokartisz Kht., 2005;
Hörcsik Richárd: A Sárospataki Református Kollégium Gazdaságtörténete 1800-1919;
László János: Az Én Zemplénem;
Lázár István: Kiált Patak vára;
Domanovszky György: Magyar népi kerámia;
Borsod-Abaúj-Zemplén-megye népművészete, Miskolc, 1997

impresszum  |  adatvédelem  |  admin
Valid XHTML 1.0 Strict  |  készítette  HonlapSzalon